A védelmező, avagy egy szomorú Mihály-nap

  Nem is gondolunk bele, mennyi mindenünk van, amíg fel nem merül a lehetősége, hogy mindent, vagy akár csak több dolgot is elveszíthetünk belőle....

"Csak két dologban hihetsz: vagy abban, hogy a világon minden csoda, vagy abban, hogy semmi sem." (Albert Einstein)


A fenti idézetet Einsteinnek tulajdonítják, és ha a saját életemen végignézek, igazat kell adnom neki. Két évvel ezelőtt egy kisebb vihar sokmindent kisöpört az életemből, és egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan fog mindez folytatódni, mit hozhat még az élet nekem...



 
 Öt évig dolgoztam kulturális szervezőként, és az utolsó kiállítás, amelyet megnyitottam, 2007 nyarán, örökre emlékezetes maradt számomra. A kiállító, egy idős ikonfestő hölgy ajándékba nekem adta az egyik művét, egy Szent Mihályt ábrázoló ikonfestményt. 
A kép értéke mellett sokat számított nekem, hogy az édesapámnak is Mihály a keresztneve. Az édesapámnak, akire mindig, minden helyzetben számíthatok a mai napig.... Ugyanebben az évben aztán neki ajándékoztam a képet, névnapjára. (Szeptember 29.)

 Nagyon szerettem a nagymamámat, és gyerekként el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd nem lesz.... Isten nagyon kegyes volt hozzá, 90 évet élt, viszonylag jó egészségben, és a nehézségek ellenére is megőrzött optimizmusa, kitartása, ereje nagy példaképpé tette őt számomra. 
Az életemen végigsöprő vihar viszont a vele való kapcsolatomat sem "kímélte"... 
Betegsége már kétszer is riadalmat okozott a családban, de élni akarása mindig győzedelmeskedett. Egy nap mégis aggasztó híreket kaptunk a rokonoktól... és a szüleimmel felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a győri kórházban, ahol ápolták. Az utazás csendesen telt, a rég várt találkozás öröme az aggodalommal vegyült.

A kórházban az ápolók és a rokonok is bizakodóak voltak, de ahogy megláttam a - szó szerint - betegágyához kötött, alvó nagymamámat, a torkomig kúszott a felismerés: nincs tovább... 
Az utolsó otthon töltött napjaiban a szomszéd elbeszélése szerint láthatatlan alakokkal veszekedett. Ez lehet a magyarázat arra, hogy miért a kórház pszichiátriai osztályára hozták be. Hirtelen elképesztő gyűlöletet éreztem az érzéketlen orvosok iránt, akik nem ismerik fel a távozni készülő lélek harcait a láthatatlan világgal.... 
Ott feküdt szegény nagymamám, aki végigküzdötte az életét, és most is, altatók hatása alatt is, látszott az arcán, hogy küzd! És nem tudtunk neki segíteni.... Az ápolók elmondták, hogy mivel egész éjjel fent volt, ezért adtak neki altatót, hogy pihenni tudjon. Azt már nem mesélték el, hogy ugyanezért kellett-e összecsomózott lepedőkkel az ágyhoz kötözni a legyengült, járni is nehezen tudó nagymamámat.... 
 Valami iszonytató fájdalmat sejtettem közeledni felém... Tudtam, hogy ez a búcsú perce.
Megfogtam a kezét, és hangtalanul, csak neki címezve, fogadalmat tettem: 'Megígérem, hogy büszke leszel rám! Úgy fogok élni, hogy büszke legyél rám!'
A sírás fojtogatott. Felhívtam egy barátnőmet, akiben megbíztam, a lelki dolgokban való jártassága miatt. Azzal vigasztalt, hogy ha betolnánk a betegágy alá egy 25 (!!) kg-s hegyikristályt, akkor életben maradna a nagymamám.... Valami felordított bennem: Istenem, hol vagy ilyenkor? Milyen ásvány gyógyíthat meg egy haldoklót? Hogy adhatna életet? ....
Kitántorogtam a kórteremből, és a kórház lépcsőházában kitört belőlem a fájdalom... Anyám és keresztanyám optimisták voltak, és körülöttem arról beszéltek, hogy milyen idősotthonban tudnák a nagymamámat elhelyezni, miután kijött a kórházból. Jobban fájt, mint bármi más az életben eddig, de magamban már elkönyveltem, hogy nem fogom többé látni őt, nem fog semmilyen idősotthonba kerülni... Kértem anyámat, hogy legalább ő maradjon Győrben néhány napot, maradjon a közelében... de megnyugtattak, hogy erre nincs szükség, minden rendben lesz.
Visszajöttünk Pestre, és én onnantól kezdve egy percre sem kapcsoltam ki a telefonomat. Lebénított a veszteség veszélye, de legalább tudni akartam róla... Minden nap felmentem imádkozni a városmajori templomba, aminek a közelében dolgoztam. Sírva könyörögtem Istennek, hogy ne vegye el.... vagy segítsen, hogy el tudjam ezt fogadni... valahogy .... Szeptember 29-e, Szent Mihály napja volt.

Több mint egy hét telt el. Október 9-én háromnegyed egykor otthon teregettem, és hirtelen úgy hallottam, mintha közvetlen közelről valaki a nevemet mondta volna!!.. Kicsit furcsálltam, mert a 8.emeleten lakom, de nem gondolkodtam rajta. Elmentem dolgozni, ahogy mindig. Este fél 11-kor, alighogy beléptem az ajtón, anyám hívott telefonon a szomorú hírrel: Egy órakor a nagymamám eltávozott közülünk! 

Ez volt a vihar legsötétebb pillanata számomra.... a következő hetekben újabb megpróbáltatások értek, és nem láttam a kiutat, pedig Isten már készítette számomra az új életet! 

Lassan felfénylett, kivilágosodott a világ körülöttem, és másfél-két év alatt teljesen új életet kaptam a tanítványság által...

A keresztség azonban nem vett el minden kihívást, és nem tett könnyűvé minden nehézséget számomra. Szeptemberben eljött egy pont, amikor a félelmek és a kétségbeesés teljesen elborított, és a szüleimnél kerestem menedéket, amikor veszélyes volt egyedül maradnom otthon a fájdalmaimmal. 
Őszinte, fájdalmas beszélgetések után, miután már ránk sötétedett, anyám a vendégszobában ágyazott meg nekem. Csak reggel eszméltem rá, ki vigyázott rám egész éjjel: az ágy fölött ott lógott a Szent Mihály-ikon! 
  Hirtelen minden értelmet nyert és a helyére került bennem.
A teljesség pillanata mégis csak akkor jött el, amikor idén szeptember utolsó vasárnapján (szept.28) az istentiszteleten énekelve egyetlen gondolat járt a fejemben: Ugye látsz most, Mami? Ugye, büszke vagy rám?

Világítok 1.

Miután tavaly nyáron új életet kezdtem, megfogalmazódott bennem egyfajta aggodalom: Remélem, a családom, a barátaim elfogadják majd a döntésemet, és nem távolodnak el tőlem amiatt, hogy én ilyen határozott Igen-t mondtam a kereszténységre. Nem jutott eszembe, hogy ez a félelem nemcsak ellentétes Isten szándékával, hanem ráadásul még azt is sugallja, mintha nem lennék biztos a döntésemben....

Örültem, hogy végülis mindenki elfogadta, "jól kezelte" ezt a dolgot: voltak, akiket mélyebben is érdekelt, de többségében azért beérték annyival hogy nem templomba járok, hanem egy úgynevezett "gyülekezetbe", meg hasonlók. Felvettem a fonalat, örültem az új lelki családomnak, a programoknak, amikben részt vehettem, új ismeretségeknek, és annak, hogy magamról is rengeteg új dolgot megtudtam az eltelt hónapok alatt.

De az igazi felfedezést csak pár héttel ezelőtt sikerült tennem. Hatok az emberekre! Isten "működik"! Bennem (is? :D )!

Az ember akárhol nem "reklámozza" a világnézetét, de egy ideje látok körülöttem valami változást.... kevesebbet káromkodnak a közelemben, vagy, ha ki is csusszan egy-egy csúnya szó, bocsánatot kérnek... többektől hallom néha az Ámen!  szócskát is, - még ha csak poénból is -, de azért melengeti a lelkemet! :)

Persze, nem várhatom el, hogy miattam hirtelen mindenki fogadókész legyen Isten szavaira.
Vannak olyanok is szép számmal, akik felvállaltan közölték, hogy "én nem hiszek Istenben", "nem vagyok vallásos", "a vallásosak agymosottak".... Ezt el kell fogadni, de érdekes (vagy talán nem is annyira meglepő), hogy Isten az ő szívükön is dolgozik....
Néha kuncogok magamban, amikor egy magát ateistának mondó emberből hirtelen a hívőt is meghazudtoló mondatok törnek föl.... (Az önkéntelen káromkodási rohamokkal járó Turette- szindróma után Fordított Turette- szindrómának neveztem el ezt a jelenséget.) Képzeljük csak el, ahogy az ember egyik pillanatban még a hívő emberekre tesz rosszalló megjegyzést, pár perc múlva pedig hálát ad Istennek, vagy úgy köszön, Isten áldjon!
Mintha Isten kiáltana a lelkéből: Itt vagyok ám! Benned is itt vagyok, hiába tiltakozol.... 

Egy barátnőm néhány héttel ezelőtt szintén kifejtette, hogy számára elképzelhetetlen, hogy Isten szeretete létezik, és nem valószínű, hogy a véleménye valaha változni fog... Nem tudom, melyikünket kavarta föl jobban, amikor pár nappal ezelőtt a fülem hallatára mondta ki, boldogságtól ragyogó arccal, hogy "talán mégis van Isten", mert egy nehéz pillanatban megérezte a gondviselés kezét az életén.... Azóta is nagybetűvel írja az Úr, és Isten szavakat....

Jó ilyen pillanatok részesének lenni. Jó érezni, hogy Isten rajtam, friss-ropogós tanítványon keresztül is el tud jutni az emberekhez!

Lámpabura

Nyári éjszaka van. Figyelem, ahogy a bukóra nyitott ablakon beszökött bogár a szobában köröz.
Valójában a körözése egyetlen egy pontra korlátozódik: minden igyekezetével a plafonon lévő félgömb alakú "ufólámpa" közelébe próbál férkőzni. Ha nem nézek oda, akkor is hallom, ahogy újra meg újra nekikoppan a tejüveg burának, ellenállhatatlanul vonzódva a bura alatt érzékelt-sejtett fényforráshoz, és mit sem tudva annak veszélyeiről....
Aztán a kopogás egyszercsak megszűnik: a kis szélmalomharcos megtalálta a bura alá a "bejáratot".... Most a villanykörtével keresi a kapcsolatot, szárnyainak pörkölődését sem bánja, újra meg újra nekiütődik, és szinte hallom ahogy dobol a kis fejében: Oda, oda!
Két koppanás között a burába hullik, sok-sok hiába próbálkozó elődje maradványai közé, majd kikecmereg, és újrakezdi ezt a kétségbeesett, elszánt küzdelmet, hogy minél közelebb kerüljön az oly nagyon vágyott fényhez.... Aztán csend támad, süket csend...

Néhány hónapja hallottam egy érdekes prédikációt, amelyben az előadó a csillagászatból kölcsönzött fogalmakkal hasonlította össze az Istenhez, illetve a teremtményekhez, teremtett világunkhoz fűződő kapcsolatunkat. Rámutatott, hogy az emberek többsége a Holdért (tárgyakért, és más emberekért) rajong, miközben az csak a Nap (Isten) fényének visszatükröződése, és saját fénye nincs is.... Megdöbbenéssel vegyes csodálattal hallgattam ezt a hasonlatot, és magamra ismertem a holdimádókban, mint ahogy a fentebb bemutatott kis bogárkában is (Isten nyugosztalja!).
Milyen könnyű elvarázsolódni a fényes tárgyaktól, mások tárgyaitól, a kiváltságos(nak hittek) tárgyaitól, öltözetétől..... De ez mind csak hitvány mása annak, ami Isten világában ránk vár. Meg kell látnunk a fényes látszatok mögött azt, hogy ezeknek saját értéke nincs.

Milyen könnyű elvarázsolódni földi emberektől, csodálni őket szépségükért, tökéletességükért, vagyonukért, hatalmukért, ritkább esetben szellemi teljesítményükért! De ők is "csak emberek".... Minél kevesebbet gondolunk magunkról, annál többet gondolunk az ilyen emberekről. És  tényleg keveset gondolunk magunkról, mivel nem halljuk meg azt, amit Isten mondani akar nekünk: hogy úgy szeret minket, ahogy vagyunk, és nem vagyunk, soha nem is voltunk kevesebbek másoknál!

Milyen könnyű egy ilyen földi lámpaburát körüldongani, és egész életünket arra feltenni, hogy függőségben élhessünk vele! A függés kitölti az életünket, és meghalni is készek vagyunk, ha felmerül a veszélye, hogy elveszíthetjük! Ha fizikailag nem is, de lelkileg mindenképpen. "Hiszen ő volt az életem! Mihez kezdhetnék nélküle?" Sokszor hallunk ilyet, vagy hasonlót olyan emberektől, akik ilyen holdimádásban élnek.
Fritz Riemann német pszichológus az általa kidolgozott személyiségtipológiában ezt a típust nevezi "depresszív"-nek, és nem véletlenül. Ez a típusú "holdimádó" ember szinte megrögzötten ragaszkodik a függő viszonyhoz, alárendelt állapothoz, és életét csak egy másik személy élete körüli vég nélküli forgásban képes elképzelni.

 Bizony a lángoló szerelmek egy része is holdimádás. A másik hatalmas, csodálatos, ragyogó lény a depresszív szerelmes ember szemében, tökéletes, hiba nélkül való, tévedhetetlen... Ez maga a bálványimádás!

Mennyire más Istent helyezni életünk középpontjába! A lelkies élet mint alternatíva segít eligazodni a világban, békével élni egymással és bizonyítottan nem okoz függőséget!

Megváltás 1.

Nehéz a megváltásról beszélni egy olyan világban, ahol az emberek szabadnak hiszik magukat. Szabadnak arra, hogy bármit megtegyenek, bármit megkapjanak, bármit elvegyenek a világból, amihez csak kedvük van.
Nehéz magáról a bűnről beszélni, mert a világ azt harsogja, "mindent szabad, ne korlátozd magad semmiben, mert bármit megtehetsz! na jó, ne ölj embert (na meg állatot), mert az azért csúnya dolog, de akár lophatsz, csalhatsz is egy kicsit, úgyse látja senki, és úgyis csinálja mindenki más is.... "

Nehéz a megváltásról beszélni valakinek, aki nem tudja, hogy rabszolga. A saját vágyai, szükségletnek álcázott igényei és kapzsisága rabszolgája. Mivel a cellája színesen villogó, díszes, berendezett helyiség, ahonnan videókamerán át látja az egész világot, sosem fogja észrevenni, hogy nem a saját életét éli, hanem csak napról napra elfogyasztja/ megveszi/elveszi/használja és eldobja azt, amit elé tettek.

Nehéz a háláról beszélni nekik, mert úgy érzik és úgy tudják, minden az övék, ami csak a világban létezik, lehetőségeiknek csak fantáziájuk szab határt, és minden, amit megkapnak, megszereznek, kizsarolnak, kiharcolnak stb., az nekik jár!

És ha valaki jól érzi magát ebben a mozgalmas, érdekes lehetőségeket nyújtó kis helyiségben, miért hallaná meg, amikor azt mondom neki: Hé, te szegény, lelki nyomorban élő modern ember, aki belefeledkeztél a világ műanyag csodáiba! Nézd, nem kell tovább így élned! Jézus a vére által megváltott a saját bűneidből, van kiutad ebből a szobából, az igazi életbe! - hát minimum hülyének nézne érte....

Jártam ebben a szobában. Az én világom kis szobácskája torz tükrökkel volt tele. Ezekben a tükrökben azt láttam, hogy a bennem rejlő titokzatos erők segítségével alakíthatom az emberek életét, segíthetek nekik azzal, hogy megmondom a jövőjüket - micsoda ajándék ez! És ez csak az enyém, az én képességem! Élveztem a hatalmat, amit egy kis pakli kártya, meg egy nagyobb marék színes ásványdarabka adott nekem.... Nagy álmokat is kergettem, és a tükrökben, amik az egész szobát beborították, éveken át csak a saját csodálatos jövőmet láttam. Minden tőlem függött, és mindenki azt mondta, amit hallani akartam. A világ csodálatos volt, és nem kellett semmi más....

De nem tarthatott ez örökké. Egy napon a varázsszoba tükrei darabokra törtek, a szívemmel együtt. Ott álltam-hevertem a romok között, és megértettem, hogy ebbe az irányba nem mehetek tovább. A hamis biztonság, amiben addig hittem, semmivé foszlott... Hosszú idő után igazi tükörbe nézhettem. Hangos voltam, talán túlontúl magabiztos, és hajtott valami furcsa kényszer, hogy tovább építsem azt, ami már nem létezett - a hamis tükrökben látott életemet... de ez már nem volt ugyanaz.

Nem tudtam elképzelni, hogyan fog folytatódni az életem, mikor már minden odavan.... És akkor Isten küldött valakit, aki szelíden azt mondta: Nézd csak, erre tudsz továbbmenni! Gyere velem!

Örülök, hogy nem mondtam nemet.

Kincsek és korlátok 1.

Amióta visszatértem a kereszténységhez, sokszor szembesülök ezoterikus gondolkodású ismerőseim olyan véleményével, ami szerint indokolatlanul, káros módon és feleslegesen "korlátozom" magam...
Akár arról van szó, hogy valamilyen viselkedést kerülök, vagy egy bizonyos ország, kultúra közelebbi megismerésére valami okból éppen nem vágyom, akár arról, hogy  milyen utat, milyen karriert fogadnék szívesen és milyet utasítanék el gondolkodás nélkül, elhangzik a New Age egyik alaptétele: "Ne korlátozd magad!"

"Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává". (1Kor 6,9–13) - írja Pál apostol, és ez az idézet gyakran eszembe jut, amikor látom, hogy a mai kor embere fontosabbnak tartja a gondolatot, hogy bármit megtehet, mint azt, hogy megkülönböztesse a hasznosat a haszontalantól (károstól?), értékeset az értéktelentől, és világa középpontjává a bármi áron való "tapasztalás"-t teszi... 

Ahogy a facebook-ot elnézem, az emberek többsége azt hiszi, hogy a pozitív gondolkodásba, vagy valamilyen testetlen, jószándékúnak tekintett energiaáramlás létébe vetett hit azonos az istenhittel, a kereszténységgel. Hívő keresztény ismerőseim egyre-másra osztanak meg a New Age sikerkönyveiből vett színes, képes idézeteket, különféle ezoterikus életbölcsességeket (jó dolgok bevonzása, az univerzum erejének felhasználása vágyaink elérésére)!!
Bő egy évtizedig én is mindent befogadtam válogatás nélkül, amiről biztosan tudtam, hogy a kereszténységen kívül keresi a világ létének és az élet céljának magyarázatát. Mérlegelés nélkül használtam fel, vagy véltem felhasználni ezeket az energiákat, és bizony különféle okkult eszközök is segítettek abban, hogy kétes ismertséget, (népszerűséget?) szerezzek, mint olyan személy, aki a láthatón túli dolgokba belelát, azokat helyesen értelmezi és azzal másoknak segíteni tud, akár pénzért, akár ingyen.... De megtérésem óta be kellett látnom, milyen veszélyes volt ezekre az erőkre támaszkodnom, és mások életébe ily módon beavatkoznom! Fel kellett ismernem, hogy ennek semmi köze Jézus Krisztus világához... 

A világ annyi gonoszsággal és önzéssel van tele, hogy még gyakorló keresztényeket is megtéveszt egy-egy életörömmel kapcsolatos bölcsesség, vagy bibliaira emlékeztető megfogalmazás... Egyik ilyen "kedvencem" a kincs és a szív esete...
A népszerű író, Paulo Coelho egyik regényében kincskeresésről ír, és mivel szép szerelmes gondolatnak tűnik, facebookon gyakran idézik az "a szíved ott van, ahol a kincsed" mondatot tőle. 
De vajon ugyanazt jelenti-e ez, mint az ehhez nagyon hasonló  ''AHOL A KINCSED, OTT A SZÍVED. (Mt 6,19-21)."? Hol is kell lennie a szívünknek? Vagy most ez hogy van? 
Követem a szívemet oda, ahol az valamiféle kincset sejt? Vagy oda vezetem a szívemet, ahol aztán a kincset megtalálhatja? Nem mindegy. Többről van itt szó, mint hogy az új srác akit megismertem, ő az én "kincsem, szívem".... Talán apróságnak tűnhet ez, de ha a rossz úton indít el, többet árthat, mint elsőre gondolhatnánk.

A másik jelenség amit szintén a közösségi oldalon láttam, a gnosztikus jellegű szellemi iskolák terjedése hasonló idézeteken keresztül. 

A rózsakeresztesek például ilyen "spirituális" tanításokat mutatnak az oldalukra tévedőknek... : 
"Mit jelképez ez a három cédrus? Tudjuk, hogy Salamon templomát cédrusfából készítették. A cédrus a szentírásban nagy szerepet játszik. A legszebb, legnemesebb és legerősebb anyag jelképe, amit építésre lehet használni. A remény zöld ligetének három cédrusa így szentélyt, belső szentélyt képez. Az univerzális megvalósulás mágikus szőnyegének háromszögéhez hasonlíthatnánk ezt, s a Gnózis három elsődleges nézetét képezi, ami megnyilvánul:

1. a vérben,
2. a megérintő világosságban,
3. a megszabadító belátásban.

C.R.C. a remény vezetése alatt a számára megnyilvánuló háromszögre összpontosul. Ebben a belső szentélyben lakozhat a Gnózis, ezt használatba veheti. S mivel erre összpontosul, útja elején megtalálja az úgynevezett Tabula Mercurialist, az utasítások tábláját, tehát a benne megszólaló új belátást. A lélek hangja utasításokat ad neki, amit azzal kezd: „Isten oltalmazzon, vendég! Hallottál az ösvényről, a király meghívott. Figyelmedet most a négy útra irányítsd."

Ha én ezt elfogadom mint hiteles tanítást, szabad és korlátlan emberként, akkor hátat fordítottam mindannak, amit Jézus Krisztus példájából tanultam...

Nagyon sok félrevezetés, csapda vesz körül minket, és ha nem ismerjük, akaratlanul is befolyásolhatja gondolkodásunkat, hittel kapcsolatos elképzeléseinket... 
A későbbiekben még írni szeretnék részletesebben erről a témáról. 

Amit figyelembe kell vennünk ezzel kapcsolatban, az az, amit Pál Timóteusnak írt: 

"Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset. Fordulj el a hazug módon ismeretnek nevezett szentségtelen, üres beszédektől és ellenvetésektől,amelyeket egyesek elfogadva eltévelyedtek a hittől. (1Tim 6:20-21a).

Ebben rejlik a mi igazi kincsünk.

Újratervezés 1. avagy Építsünk templomot!

Régi kedvenc filmem Zeffirelli legendás alkotása, a Napfivér, Holdnővér (1972).
Ez a monumentális, mély tartalmú zenés film Assisi (Szent) Ferenc útját mutatja be, hogyan lett a gyengécske, a keresztes háborúkból betegen visszatérő nemes úrfiból előbb bolondnak nézett, majd csodált kolduló szerzetes, aki a két kezével építette újjá a város határában fekvő romos San Damiano templomot.
Kamaszként láttam először ezt a történetet, és elámultam Ferenc elhivatottságán, amivel Assisi város megbotránkozásának dacára nekilát, hogy valami teljesen újat (vagy régit?) hozzon létre, akár egymaga, a két kezével, napról napra.... (Day by day, stone by stone, build your secret slowly....- éneklik a betétdalban is...) A film számos más csodálnivalót is megmutat, többek között Ferenc és Klára tiszta barátságában a férfi és nő között lehetséges leglelkiesebb kapcsolatot, legerősebb szövetséget.... ezen is érdemes elgondolkodni!

Úgy egy évvel ezelőtt, lelkies társaságban meg akartam osztani a jelenlévőkkel, hogy mennyire megragadott engem ez a fajta odaszánás, kitartás, hűség. Így megjegyeztem: "Látom én is, hogy ez az egy megoldás van, vissza kell térni az alapokhoz, ahogy Ferenc is tette ebben a filmben, és felépítette ezt a templomot! Erre van szükség most is!"
 A Bibliát tanulmányoztuk éppen, aminek a célja, tudom, hogy az volt, hogy a meggyőződéseim helyesek legyenek, összhangban az Isten sugallta írásokkal. Mégis meglepett, amikor azt a választ kaptam, hogy "Mi itt nem építünk templomot, mert Isten nemcsak a templomokban van!"

Nem volt alkalom azóta, hogy válaszoljak erre a mondatra, de ott és akkor teljesen ledermedtem. Igen, mondták már, hogy néha nehéz követni a gondolatmenetemet, mert gyakran hasonlatokat használok (amiket lehet hogy csak én értek?), de valóban úgy éreztem, hogy ebben az esetben másoknak is feltűnt a nyilvánvaló párhuzam.

Mert mit tett Ferenc? Felismerte azt, hogy 1200 évvel Jézus után a világ - de legalábbis az ő szűkebb hazája, Assisi városa - mennyire elfordult az eredeti keresztény tanításoktól, eluralkodtak az emberi bűnök, a pénz, a hatalom, a gőgös hozzáállás irányít mindent, ezért úgy döntött, hogy mindent hátrahagy, lemond a születési előjogairól és gazdagságáról, és kivonul a "világból", hogy az evangéliumi szegénységet és tisztaságot saját életében valósítsa meg..
Bár korabeli leírásokból tudjuk, hogy nem végleg hagyta el a várost, Zeffirelli nagyon látványosan ábrázolja ezt a szimbolikus pillanatot: Ferenc minden ruhadarabját levetve sétál ki Assisi kapuján, hogy semmit ne vigyen magával, ami az őt kitagadó apjától (azaz szimbolikusan véve az ember alkotta világból) származna. A romos templomot két kézzel kezdi el újjáépíteni, és kész arra is, hogy egyedül csinálja ezt végig, de Isten egyre több segítőt küld mellé korábbi főúri barátai közül. A film végére azt láthatjuk, hogy az újjáépült San Damiano a szegények temploma lett, ahol a szívekből szóló dicsőítés valóban feljut Istenhez, ezzel kontrasztban pedig ott marad Assisi temploma, a néhány fényűző ruhában pompázó nemesúrral, lélektelenül, kongva az ürességtől.

Amióta újra felfedeztem magamnak a kereszténységet, kicsit több mint egy évvel ezelőtt, sokszor eszembe jut ez a film, mert úgy érzem, hogy a keresztény megújulási mozgalmak sem tesznek mást, mint a kezdetekhez visszanyúlva próbálják meg újjáépíteni a szétzilált templomot - egyházat (church!!), és az Isten megromlott templomát, az embert is.... Ezt akartam ott és akkor mondani! Hogy Isten ugyanazt tette Ferencben 800 évvel ezelőtt, mint most velünk: megmutatja nekünk, hogy nem kell semmi újat feltalálnunk: a Bibliát kell követnünk, abban minden benne van.