Valójában a körözése egyetlen egy pontra korlátozódik: minden igyekezetével a plafonon lévő félgömb alakú "ufólámpa" közelébe próbál férkőzni. Ha nem nézek oda, akkor is hallom, ahogy újra meg újra nekikoppan a tejüveg burának, ellenállhatatlanul vonzódva a bura alatt érzékelt-sejtett fényforráshoz, és mit sem tudva annak veszélyeiről....
Aztán a kopogás egyszercsak megszűnik: a kis szélmalomharcos megtalálta a bura alá a "bejáratot".... Most a villanykörtével keresi a kapcsolatot, szárnyainak pörkölődését sem bánja, újra meg újra nekiütődik, és szinte hallom ahogy dobol a kis fejében: Oda, oda!
Két koppanás között a burába hullik, sok-sok hiába próbálkozó elődje maradványai közé, majd kikecmereg, és újrakezdi ezt a kétségbeesett, elszánt küzdelmet, hogy minél közelebb kerüljön az oly nagyon vágyott fényhez.... Aztán csend támad, süket csend...
Néhány hónapja hallottam egy érdekes prédikációt, amelyben az előadó a csillagászatból kölcsönzött fogalmakkal hasonlította össze az Istenhez, illetve a teremtményekhez, teremtett világunkhoz fűződő kapcsolatunkat. Rámutatott, hogy az emberek többsége a Holdért (tárgyakért, és más emberekért) rajong, miközben az csak a Nap (Isten) fényének visszatükröződése, és saját fénye nincs is.... Megdöbbenéssel vegyes csodálattal hallgattam ezt a hasonlatot, és magamra ismertem a holdimádókban, mint ahogy a fentebb bemutatott kis bogárkában is (Isten nyugosztalja!).
Milyen könnyű elvarázsolódni a fényes tárgyaktól, mások tárgyaitól, a kiváltságos(nak hittek) tárgyaitól, öltözetétől..... De ez mind csak hitvány mása annak, ami Isten világában ránk vár. Meg kell látnunk a fényes látszatok mögött azt, hogy ezeknek saját értéke nincs.
Milyen könnyű elvarázsolódni földi emberektől, csodálni őket szépségükért, tökéletességükért, vagyonukért, hatalmukért, ritkább esetben szellemi teljesítményükért! De ők is "csak emberek".... Minél kevesebbet gondolunk magunkról, annál többet gondolunk az ilyen emberekről. És tényleg keveset gondolunk magunkról, mivel nem halljuk meg azt, amit Isten mondani akar nekünk: hogy úgy szeret minket, ahogy vagyunk, és nem vagyunk, soha nem is voltunk kevesebbek másoknál!
Milyen könnyű egy ilyen földi lámpaburát körüldongani, és egész életünket arra feltenni, hogy függőségben élhessünk vele! A függés kitölti az életünket, és meghalni is készek vagyunk, ha felmerül a veszélye, hogy elveszíthetjük! Ha fizikailag nem is, de lelkileg mindenképpen. "Hiszen ő volt az életem! Mihez kezdhetnék nélküle?" Sokszor hallunk ilyet, vagy hasonlót olyan emberektől, akik ilyen holdimádásban élnek.Fritz Riemann német pszichológus az általa kidolgozott személyiségtipológiában ezt a típust nevezi "depresszív"-nek, és nem véletlenül. Ez a típusú "holdimádó" ember szinte megrögzötten ragaszkodik a függő viszonyhoz, alárendelt állapothoz, és életét csak egy másik személy élete körüli vég nélküli forgásban képes elképzelni.
Bizony a lángoló szerelmek egy része is holdimádás. A másik hatalmas, csodálatos, ragyogó lény a depresszív szerelmes ember szemében, tökéletes, hiba nélkül való, tévedhetetlen... Ez maga a bálványimádás!
Mennyire más Istent helyezni életünk középpontjába! A lelkies élet mint alternatíva segít eligazodni a világban, békével élni egymással és bizonyítottan nem okoz függőséget!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése