"Csak két dologban hihetsz: vagy abban, hogy a világon minden csoda, vagy abban, hogy semmi sem." (Albert Einstein)
A fenti idézetet Einsteinnek tulajdonítják, és ha a saját életemen végignézek, igazat kell adnom neki. Két évvel ezelőtt egy kisebb vihar sokmindent kisöpört az életemből, és egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan fog mindez folytatódni, mit hozhat még az élet nekem...
Öt évig dolgoztam kulturális szervezőként, és az utolsó kiállítás, amelyet megnyitottam, 2007 nyarán, örökre emlékezetes maradt számomra. A kiállító, egy idős ikonfestő hölgy ajándékba nekem adta az egyik művét, egy Szent Mihályt ábrázoló ikonfestményt. A kép értéke mellett sokat számított nekem, hogy az édesapámnak is Mihály a keresztneve. Az édesapámnak, akire mindig, minden helyzetben számíthatok a mai napig.... Ugyanebben az évben aztán neki ajándékoztam a képet, névnapjára. (Szeptember 29.)
Nagyon szerettem a nagymamámat, és gyerekként el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd nem lesz.... Isten nagyon kegyes volt hozzá, 90 évet élt, viszonylag jó egészségben, és a nehézségek ellenére is megőrzött optimizmusa, kitartása, ereje nagy példaképpé tette őt számomra.
Az életemen végigsöprő vihar viszont a vele való kapcsolatomat sem "kímélte"...
Betegsége már kétszer is riadalmat okozott a családban, de élni akarása mindig győzedelmeskedett. Egy nap mégis aggasztó híreket kaptunk a rokonoktól... és a szüleimmel felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a győri kórházban, ahol ápolták. Az utazás csendesen telt, a rég várt találkozás öröme az aggodalommal vegyült.
A kórházban az ápolók és a rokonok is bizakodóak voltak, de ahogy megláttam a - szó szerint - betegágyához kötött, alvó nagymamámat, a torkomig kúszott a felismerés: nincs tovább...
Az utolsó otthon töltött napjaiban a szomszéd elbeszélése szerint láthatatlan alakokkal veszekedett. Ez lehet a magyarázat arra, hogy miért a kórház pszichiátriai osztályára hozták be. Hirtelen elképesztő gyűlöletet éreztem az érzéketlen orvosok iránt, akik nem ismerik fel a távozni készülő lélek harcait a láthatatlan világgal....
Ott feküdt szegény nagymamám, aki végigküzdötte az életét, és most is, altatók hatása alatt is, látszott az arcán, hogy küzd! És nem tudtunk neki segíteni.... Az ápolók elmondták, hogy mivel egész éjjel fent volt, ezért adtak neki altatót, hogy pihenni tudjon. Azt már nem mesélték el, hogy ugyanezért kellett-e összecsomózott lepedőkkel az ágyhoz kötözni a legyengült, járni is nehezen tudó nagymamámat....
Valami iszonytató fájdalmat sejtettem közeledni felém... Tudtam, hogy ez a búcsú perce.
Megfogtam a kezét, és hangtalanul, csak neki címezve, fogadalmat tettem: 'Megígérem, hogy büszke leszel rám! Úgy fogok élni, hogy büszke legyél rám!'
A sírás fojtogatott. Felhívtam egy barátnőmet, akiben megbíztam, a lelki dolgokban való jártassága miatt. Azzal vigasztalt, hogy ha betolnánk a betegágy alá egy 25 (!!) kg-s hegyikristályt, akkor életben maradna a nagymamám.... Valami felordított bennem: Istenem, hol vagy ilyenkor? Milyen ásvány gyógyíthat meg egy haldoklót? Hogy adhatna életet? ....
Kitántorogtam a kórteremből, és a kórház lépcsőházában kitört belőlem a fájdalom... Anyám és keresztanyám optimisták voltak, és körülöttem arról beszéltek, hogy milyen idősotthonban tudnák a nagymamámat elhelyezni, miután kijött a kórházból. Jobban fájt, mint bármi más az életben eddig, de magamban már elkönyveltem, hogy nem fogom többé látni őt, nem fog semmilyen idősotthonba kerülni... Kértem anyámat, hogy legalább ő maradjon Győrben néhány napot, maradjon a közelében... de megnyugtattak, hogy erre nincs szükség, minden rendben lesz.
Visszajöttünk Pestre, és én onnantól kezdve egy percre sem kapcsoltam ki a telefonomat. Lebénított a veszteség veszélye, de legalább tudni akartam róla... Minden nap felmentem imádkozni a városmajori templomba, aminek a közelében dolgoztam. Sírva könyörögtem Istennek, hogy ne vegye el.... vagy segítsen, hogy el tudjam ezt fogadni... valahogy .... Szeptember 29-e, Szent Mihály napja volt.
Több mint egy hét telt el. Október 9-én háromnegyed egykor otthon teregettem, és hirtelen úgy hallottam, mintha közvetlen közelről valaki a nevemet mondta volna!!.. Kicsit furcsálltam, mert a 8.emeleten lakom, de nem gondolkodtam rajta. Elmentem dolgozni, ahogy mindig. Este fél 11-kor, alighogy beléptem az ajtón, anyám hívott telefonon a szomorú hírrel: Egy órakor a nagymamám eltávozott közülünk!
Ez volt a vihar legsötétebb pillanata számomra.... a következő hetekben újabb megpróbáltatások értek, és nem láttam a kiutat, pedig Isten már készítette számomra az új életet!
Lassan felfénylett, kivilágosodott a világ körülöttem, és másfél-két év alatt teljesen új életet kaptam a tanítványság által...
A keresztség azonban nem vett el minden kihívást, és nem tett könnyűvé minden nehézséget számomra. Szeptemberben eljött egy pont, amikor a félelmek és a kétségbeesés teljesen elborított, és a szüleimnél kerestem menedéket, amikor veszélyes volt egyedül maradnom otthon a fájdalmaimmal.
Őszinte, fájdalmas beszélgetések után, miután már ránk sötétedett, anyám a vendégszobában ágyazott meg nekem. Csak reggel eszméltem rá, ki vigyázott rám egész éjjel: az ágy fölött ott lógott a Szent Mihály-ikon!
Hirtelen minden értelmet nyert és a helyére került bennem.
A teljesség pillanata mégis csak akkor jött el, amikor idén szeptember utolsó vasárnapján (szept.28) az istentiszteleten énekelve egyetlen gondolat járt a fejemben: Ugye látsz most, Mami? Ugye, büszke vagy rám?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése