Világítok 1.

Miután tavaly nyáron új életet kezdtem, megfogalmazódott bennem egyfajta aggodalom: Remélem, a családom, a barátaim elfogadják majd a döntésemet, és nem távolodnak el tőlem amiatt, hogy én ilyen határozott Igen-t mondtam a kereszténységre. Nem jutott eszembe, hogy ez a félelem nemcsak ellentétes Isten szándékával, hanem ráadásul még azt is sugallja, mintha nem lennék biztos a döntésemben....

Örültem, hogy végülis mindenki elfogadta, "jól kezelte" ezt a dolgot: voltak, akiket mélyebben is érdekelt, de többségében azért beérték annyival hogy nem templomba járok, hanem egy úgynevezett "gyülekezetbe", meg hasonlók. Felvettem a fonalat, örültem az új lelki családomnak, a programoknak, amikben részt vehettem, új ismeretségeknek, és annak, hogy magamról is rengeteg új dolgot megtudtam az eltelt hónapok alatt.

De az igazi felfedezést csak pár héttel ezelőtt sikerült tennem. Hatok az emberekre! Isten "működik"! Bennem (is? :D )!

Az ember akárhol nem "reklámozza" a világnézetét, de egy ideje látok körülöttem valami változást.... kevesebbet káromkodnak a közelemben, vagy, ha ki is csusszan egy-egy csúnya szó, bocsánatot kérnek... többektől hallom néha az Ámen!  szócskát is, - még ha csak poénból is -, de azért melengeti a lelkemet! :)

Persze, nem várhatom el, hogy miattam hirtelen mindenki fogadókész legyen Isten szavaira.
Vannak olyanok is szép számmal, akik felvállaltan közölték, hogy "én nem hiszek Istenben", "nem vagyok vallásos", "a vallásosak agymosottak".... Ezt el kell fogadni, de érdekes (vagy talán nem is annyira meglepő), hogy Isten az ő szívükön is dolgozik....
Néha kuncogok magamban, amikor egy magát ateistának mondó emberből hirtelen a hívőt is meghazudtoló mondatok törnek föl.... (Az önkéntelen káromkodási rohamokkal járó Turette- szindróma után Fordított Turette- szindrómának neveztem el ezt a jelenséget.) Képzeljük csak el, ahogy az ember egyik pillanatban még a hívő emberekre tesz rosszalló megjegyzést, pár perc múlva pedig hálát ad Istennek, vagy úgy köszön, Isten áldjon!
Mintha Isten kiáltana a lelkéből: Itt vagyok ám! Benned is itt vagyok, hiába tiltakozol.... 

Egy barátnőm néhány héttel ezelőtt szintén kifejtette, hogy számára elképzelhetetlen, hogy Isten szeretete létezik, és nem valószínű, hogy a véleménye valaha változni fog... Nem tudom, melyikünket kavarta föl jobban, amikor pár nappal ezelőtt a fülem hallatára mondta ki, boldogságtól ragyogó arccal, hogy "talán mégis van Isten", mert egy nehéz pillanatban megérezte a gondviselés kezét az életén.... Azóta is nagybetűvel írja az Úr, és Isten szavakat....

Jó ilyen pillanatok részesének lenni. Jó érezni, hogy Isten rajtam, friss-ropogós tanítványon keresztül is el tud jutni az emberekhez!

Lámpabura

Nyári éjszaka van. Figyelem, ahogy a bukóra nyitott ablakon beszökött bogár a szobában köröz.
Valójában a körözése egyetlen egy pontra korlátozódik: minden igyekezetével a plafonon lévő félgömb alakú "ufólámpa" közelébe próbál férkőzni. Ha nem nézek oda, akkor is hallom, ahogy újra meg újra nekikoppan a tejüveg burának, ellenállhatatlanul vonzódva a bura alatt érzékelt-sejtett fényforráshoz, és mit sem tudva annak veszélyeiről....
Aztán a kopogás egyszercsak megszűnik: a kis szélmalomharcos megtalálta a bura alá a "bejáratot".... Most a villanykörtével keresi a kapcsolatot, szárnyainak pörkölődését sem bánja, újra meg újra nekiütődik, és szinte hallom ahogy dobol a kis fejében: Oda, oda!
Két koppanás között a burába hullik, sok-sok hiába próbálkozó elődje maradványai közé, majd kikecmereg, és újrakezdi ezt a kétségbeesett, elszánt küzdelmet, hogy minél közelebb kerüljön az oly nagyon vágyott fényhez.... Aztán csend támad, süket csend...

Néhány hónapja hallottam egy érdekes prédikációt, amelyben az előadó a csillagászatból kölcsönzött fogalmakkal hasonlította össze az Istenhez, illetve a teremtményekhez, teremtett világunkhoz fűződő kapcsolatunkat. Rámutatott, hogy az emberek többsége a Holdért (tárgyakért, és más emberekért) rajong, miközben az csak a Nap (Isten) fényének visszatükröződése, és saját fénye nincs is.... Megdöbbenéssel vegyes csodálattal hallgattam ezt a hasonlatot, és magamra ismertem a holdimádókban, mint ahogy a fentebb bemutatott kis bogárkában is (Isten nyugosztalja!).
Milyen könnyű elvarázsolódni a fényes tárgyaktól, mások tárgyaitól, a kiváltságos(nak hittek) tárgyaitól, öltözetétől..... De ez mind csak hitvány mása annak, ami Isten világában ránk vár. Meg kell látnunk a fényes látszatok mögött azt, hogy ezeknek saját értéke nincs.

Milyen könnyű elvarázsolódni földi emberektől, csodálni őket szépségükért, tökéletességükért, vagyonukért, hatalmukért, ritkább esetben szellemi teljesítményükért! De ők is "csak emberek".... Minél kevesebbet gondolunk magunkról, annál többet gondolunk az ilyen emberekről. És  tényleg keveset gondolunk magunkról, mivel nem halljuk meg azt, amit Isten mondani akar nekünk: hogy úgy szeret minket, ahogy vagyunk, és nem vagyunk, soha nem is voltunk kevesebbek másoknál!

Milyen könnyű egy ilyen földi lámpaburát körüldongani, és egész életünket arra feltenni, hogy függőségben élhessünk vele! A függés kitölti az életünket, és meghalni is készek vagyunk, ha felmerül a veszélye, hogy elveszíthetjük! Ha fizikailag nem is, de lelkileg mindenképpen. "Hiszen ő volt az életem! Mihez kezdhetnék nélküle?" Sokszor hallunk ilyet, vagy hasonlót olyan emberektől, akik ilyen holdimádásban élnek.
Fritz Riemann német pszichológus az általa kidolgozott személyiségtipológiában ezt a típust nevezi "depresszív"-nek, és nem véletlenül. Ez a típusú "holdimádó" ember szinte megrögzötten ragaszkodik a függő viszonyhoz, alárendelt állapothoz, és életét csak egy másik személy élete körüli vég nélküli forgásban képes elképzelni.

 Bizony a lángoló szerelmek egy része is holdimádás. A másik hatalmas, csodálatos, ragyogó lény a depresszív szerelmes ember szemében, tökéletes, hiba nélkül való, tévedhetetlen... Ez maga a bálványimádás!

Mennyire más Istent helyezni életünk középpontjába! A lelkies élet mint alternatíva segít eligazodni a világban, békével élni egymással és bizonyítottan nem okoz függőséget!

Megváltás 1.

Nehéz a megváltásról beszélni egy olyan világban, ahol az emberek szabadnak hiszik magukat. Szabadnak arra, hogy bármit megtegyenek, bármit megkapjanak, bármit elvegyenek a világból, amihez csak kedvük van.
Nehéz magáról a bűnről beszélni, mert a világ azt harsogja, "mindent szabad, ne korlátozd magad semmiben, mert bármit megtehetsz! na jó, ne ölj embert (na meg állatot), mert az azért csúnya dolog, de akár lophatsz, csalhatsz is egy kicsit, úgyse látja senki, és úgyis csinálja mindenki más is.... "

Nehéz a megváltásról beszélni valakinek, aki nem tudja, hogy rabszolga. A saját vágyai, szükségletnek álcázott igényei és kapzsisága rabszolgája. Mivel a cellája színesen villogó, díszes, berendezett helyiség, ahonnan videókamerán át látja az egész világot, sosem fogja észrevenni, hogy nem a saját életét éli, hanem csak napról napra elfogyasztja/ megveszi/elveszi/használja és eldobja azt, amit elé tettek.

Nehéz a háláról beszélni nekik, mert úgy érzik és úgy tudják, minden az övék, ami csak a világban létezik, lehetőségeiknek csak fantáziájuk szab határt, és minden, amit megkapnak, megszereznek, kizsarolnak, kiharcolnak stb., az nekik jár!

És ha valaki jól érzi magát ebben a mozgalmas, érdekes lehetőségeket nyújtó kis helyiségben, miért hallaná meg, amikor azt mondom neki: Hé, te szegény, lelki nyomorban élő modern ember, aki belefeledkeztél a világ műanyag csodáiba! Nézd, nem kell tovább így élned! Jézus a vére által megváltott a saját bűneidből, van kiutad ebből a szobából, az igazi életbe! - hát minimum hülyének nézne érte....

Jártam ebben a szobában. Az én világom kis szobácskája torz tükrökkel volt tele. Ezekben a tükrökben azt láttam, hogy a bennem rejlő titokzatos erők segítségével alakíthatom az emberek életét, segíthetek nekik azzal, hogy megmondom a jövőjüket - micsoda ajándék ez! És ez csak az enyém, az én képességem! Élveztem a hatalmat, amit egy kis pakli kártya, meg egy nagyobb marék színes ásványdarabka adott nekem.... Nagy álmokat is kergettem, és a tükrökben, amik az egész szobát beborították, éveken át csak a saját csodálatos jövőmet láttam. Minden tőlem függött, és mindenki azt mondta, amit hallani akartam. A világ csodálatos volt, és nem kellett semmi más....

De nem tarthatott ez örökké. Egy napon a varázsszoba tükrei darabokra törtek, a szívemmel együtt. Ott álltam-hevertem a romok között, és megértettem, hogy ebbe az irányba nem mehetek tovább. A hamis biztonság, amiben addig hittem, semmivé foszlott... Hosszú idő után igazi tükörbe nézhettem. Hangos voltam, talán túlontúl magabiztos, és hajtott valami furcsa kényszer, hogy tovább építsem azt, ami már nem létezett - a hamis tükrökben látott életemet... de ez már nem volt ugyanaz.

Nem tudtam elképzelni, hogyan fog folytatódni az életem, mikor már minden odavan.... És akkor Isten küldött valakit, aki szelíden azt mondta: Nézd csak, erre tudsz továbbmenni! Gyere velem!

Örülök, hogy nem mondtam nemet.