Világítok 1.

Miután tavaly nyáron új életet kezdtem, megfogalmazódott bennem egyfajta aggodalom: Remélem, a családom, a barátaim elfogadják majd a döntésemet, és nem távolodnak el tőlem amiatt, hogy én ilyen határozott Igen-t mondtam a kereszténységre. Nem jutott eszembe, hogy ez a félelem nemcsak ellentétes Isten szándékával, hanem ráadásul még azt is sugallja, mintha nem lennék biztos a döntésemben....

Örültem, hogy végülis mindenki elfogadta, "jól kezelte" ezt a dolgot: voltak, akiket mélyebben is érdekelt, de többségében azért beérték annyival hogy nem templomba járok, hanem egy úgynevezett "gyülekezetbe", meg hasonlók. Felvettem a fonalat, örültem az új lelki családomnak, a programoknak, amikben részt vehettem, új ismeretségeknek, és annak, hogy magamról is rengeteg új dolgot megtudtam az eltelt hónapok alatt.

De az igazi felfedezést csak pár héttel ezelőtt sikerült tennem. Hatok az emberekre! Isten "működik"! Bennem (is? :D )!

Az ember akárhol nem "reklámozza" a világnézetét, de egy ideje látok körülöttem valami változást.... kevesebbet káromkodnak a közelemben, vagy, ha ki is csusszan egy-egy csúnya szó, bocsánatot kérnek... többektől hallom néha az Ámen!  szócskát is, - még ha csak poénból is -, de azért melengeti a lelkemet! :)

Persze, nem várhatom el, hogy miattam hirtelen mindenki fogadókész legyen Isten szavaira.
Vannak olyanok is szép számmal, akik felvállaltan közölték, hogy "én nem hiszek Istenben", "nem vagyok vallásos", "a vallásosak agymosottak".... Ezt el kell fogadni, de érdekes (vagy talán nem is annyira meglepő), hogy Isten az ő szívükön is dolgozik....
Néha kuncogok magamban, amikor egy magát ateistának mondó emberből hirtelen a hívőt is meghazudtoló mondatok törnek föl.... (Az önkéntelen káromkodási rohamokkal járó Turette- szindróma után Fordított Turette- szindrómának neveztem el ezt a jelenséget.) Képzeljük csak el, ahogy az ember egyik pillanatban még a hívő emberekre tesz rosszalló megjegyzést, pár perc múlva pedig hálát ad Istennek, vagy úgy köszön, Isten áldjon!
Mintha Isten kiáltana a lelkéből: Itt vagyok ám! Benned is itt vagyok, hiába tiltakozol.... 

Egy barátnőm néhány héttel ezelőtt szintén kifejtette, hogy számára elképzelhetetlen, hogy Isten szeretete létezik, és nem valószínű, hogy a véleménye valaha változni fog... Nem tudom, melyikünket kavarta föl jobban, amikor pár nappal ezelőtt a fülem hallatára mondta ki, boldogságtól ragyogó arccal, hogy "talán mégis van Isten", mert egy nehéz pillanatban megérezte a gondviselés kezét az életén.... Azóta is nagybetűvel írja az Úr, és Isten szavakat....

Jó ilyen pillanatok részesének lenni. Jó érezni, hogy Isten rajtam, friss-ropogós tanítványon keresztül is el tud jutni az emberekhez!