A fél év alatt, amíg újragondoltam kereszténynek hitt életemet, és újra (meg újra :) ) elolvastam a Bibliát, - persze mostmár egészen más szemmel - nem nagyon mertem a következő állomásra gondolni, a keresztelőre.
Hol azt hittem, (persze, még az elején), amit sokan, ha vízbe merítős keresztelőről hallanak, hogy "Minek az nekem, már meg vagyok keresztelve és az úgy elég nekem!', hol meg meggyőződéssel hittem, hogy én bizony el se juthatok odáig. "Előbb utóbb biztos azt mondják majd, hogy reménytelen eset vagyok." - gondoltam. De legtöbbször csak a fizikai részén járt az eszem. Milyen lesz az? Olyan, mint amikor fürdünk a Balatonban, és a barátaimmal játékosan víz alá nyomjuk egymást? Hideg lesz? Meleg? Fullasztó? El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet fizikailag.
Még nehezebb volt abba belegondolni, hogy lelkileg mit jelent majd számomra, hogy a víz alá merülve lemosódnak a bűneim, és új emberként emelkedek ki a vízből, megtisztulva, Isten bűntelen gyermekeként... Nem is mertem elhinni, hogy ilyen létezik, hogy Isten ezt lehetővé teszi számunkra, számomra is...
Ismertem jól a bűneimet. Hozzámnőttek az eltelt évek alatt, és már jó ideje nem gondoltam rá, hogy mihez is kellene kezdenem velük.Meggyónhattam volna őket, mint régen, hogy - legalábbis néhány hétre - abban a tudatban éljek, hogy tiszta vagyok. Igazán nem tudtam elképzelni, hogy a víz valóban tisztára mossa majd a lelkemet.
De eljött ez a nap is, megértem rá, eljutottak a szívembe azok az érzések, gondolatok, ismeretek, amik nélkül nem hozhattam volna meg ezt a meggyőződéses döntést.
Hosszú út volt, és nehéz küzdelem. Rengeteg könny; a fájdalom, a bűnbánat, a szégyen, és az öröm könnyei. Döbbenetes és megrázó felismerések, Jézus szerepéről, áldozatáról - és mindarra, amit ez az életemben jelent!
Kíváncsi vagyok, hányan gondoltatok már bele például abba, Kedves Olvasóim, hogy Jézus a halálával mindannyiunk bűneit eltörölte? És hogy ezért minimum azzal tartozunk Neki, hogy tiszteljük Őt, egymást, és magunkat? Gondolom, nem sokan. Én sem. A templomban az ember elénekli, elmondja, hogy Jézus a Megváltó, de vajon érti-e, hogy ez mit jelent RÁ nézve? Ez volt az egyik legmegrázóbb felismerésem, amíg a lányokkal, igen, három nagyon türelmes lánnyal a Bibliát tanulmányoztam. Hogy tartozom Jézusnak!
"Fölcserélte!"
Nagyon sokáig tartott, mire ezt megértettem. Hogy nem elég csak hinni. Mert hinni azt jelenti hogy "Oké, keresztény vagyok, annak születtem, annak neveltek, tudom, hogy van Isten, meg Jézus, aki meghalt értünk a keresztfán, és elvette a világ bűneit." Ezt a mondatot még az is összerakja, aki életében kétszer látott misét, és azt is csak tévéből. Bár az én keresztény életem ennél jóval aktívabb volt, a "Mit tett értünk Jézus?" - kérdésre sokáig én is csak ezt tudtam rávágni - mit vágni, dadogni: meghalt a keresztfán, és megváltott minket, hogy ne éljünk bűnben. És nem értettem, hogy ez a válasz miért nem elég.
De... nem felejtek el két pillanatot a bibliatanulmányozásomból. Egy szép májusi délután esett szó először mélyebben a kereszt és a bűneink kapcsolatáról. Idézetek, magyarázatok, és a keresztrefeszítés orvosi leírásának megismerése után, újra felmerült a kérdés: "Mit tett értünk Jézus?" És Eszti, a kedves, türelmes Eszti egyetlen mondattal és egy mozdulattal összefoglalta nekem a választ: Itt van Jézus, aki Isten, és bűntelen ,és itt van az ember, aki bűnös. És Isten miértünk ezt fölcserélte!
Döbbenten néztem magam elé. Ekkor már túl voltam a bűneimmel kapcsolatos számvetésen, és így méginkább megrázó és mélyreható volt az érzés, hogy azt a sok fájdalmat Jézus értem, az én bűneimért is elszenvedte. Azóta is segít észhez térnem, ha erre gondolok, amikor a napi kis nyűgök, bosszúságok, vagy félelmek és fájdalmak beborítanak: mi ez ahhoz képest, amin Jézus keresztülment, ártatlanul?
"Mert szeretett engem!"
Mégis nehéz volt elhinnem, elfogadnom, hogy Jézusnak én is számíthatok. Személy szerint én!
A következő kérdést is meg kellett emésztenem - sőt, a hozzá tartozó választ méginkább.
"Miért tette mindezt Jézus?"
"Hát miért is? Értünk.Mert szeretett minket."
Nem!"
"Neem?" :O
"Nem. Érted. Mert szeretett téged!" (..) "Tehát, miért vállalta Jézus a halált?"
"Értem is."
"Nem. Érted." "És miért?"
"Mert szeretett minket....engem!"
Sokszor lezajlott ez a párbeszéd a tanulmányozás alatt a lányok és köztem, és mindig ugyanezzel a türelemmel válaszolgattak nekem. A végén már Virág egy szemöldökrándítása is elég volt, hogy a helyes választ mondjam. Időbe az telt inkább, hogy ezt át is érezzem. Hogy én magam lehettem annyira fontos Jézusnak, hogy meghaljon értem. Nem "értem is", hanem csak így, "értem".
Elhisszük-e, hogy Jézus szeret minket? Tudjuk-e, érezzük-e ezt? Mert látni látjuk, ha máshol nem, házfalra festve...
Egészen elmerülni
És végül, fél év után, átküzdve mindenen, megküzdve magammal és a gondolataimmal, ott álltam a teremben, a most rémisztően kicsinek, de mélynek tűnő keresztelőmedence mellett, körbevéve azokkal, akik végigsegítettek ezen az úton. (Legalábbis többségükkel).
Ekkor már nem attól féltem, hogy 150 ember szeme láttára fogok vízbe fulladni. Nem is attól, hogy belesülök a 2 mondatos "szövegembe". Azt is végig ellenőriztem, hogy a víz se nem hideg, se nem meleg, hanem éppen jó. Már arról is meggyőztek-megnyugtattak, hogy mind belépni, mind kilépni tudok majd a kb 1 méter mély, magas falú medencéből. Ez mind igen fontos volt.
Hanem a lelkem! Hogy ez most egy újjászületés, egy lehetőség, felelősség, ajándék, fogadalom! Ez mind ott zsibongott a fejemben, amíg fényképeztek, amíg a lányokkal összekarolva felidéztük az elmúlt időt, a "honnan-hova-jutottunk" szépségeit, és amíg pirulva hallgattam őket, hogy milyen ügyes-okos is vagyok (ez amúgy nem igaz, csak, mondom, nagyon türelmesek voltak velem) !
A víz kellemesen meleg volt, és valójában olyan rövid ideig volt benne az arcom, hogy időm sem volt kigondolni azt, hogy "Jaj, megfulladok!" Igaz, meg kellett ismételni a merülést, mert a víz nem lepte el a fejemet teljesen - de így legalább "biztosra mentünk".
Kisegítettek a medencéből, és alig fogtam fel mindazt, ami körülöttem történik. A zenekar a húrokba csapott, és felcsendült a kedvenc énekem, 'A lelked tűz' (The Spirit's Fire)... Törölközőbe csavarva, vizes ruhában álltam ott, de nem éreztem a hideget, csak a körülöttem álló társaim szeretetét, örömét, és a magamét is.
Alig jöttek a nyelvemre a kedvenc dalom sorai, egy idő után feladtam a próbálkozást, és egyszerűen átadtam magam a pillanatnak.
Ahogy ott álltam, egy dologra tudtam csak gondolni: "Itt vagyok, Uram, megérkeztem! A startvonalhoz:"
És nincs más dolgom, mint valóban, teljesen elmerülni - Benne.
Mert az igazi út csak most kezdődik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése